A munka betegsége, a munka öröme

Nem olyan régen még gúnyosan emlegettük a sztahanovista mozgalom dicsőséges napjait, amikor a legügyesebb elvtársnő négyszer annyi csavart dobozolt egy nap, mint a brigád többi tagja. Ma pedig itt a munkafüggőség, a workaholism. Míg azonban a sztahanovizmus egyszerű és átlátható keretek között tombolt: ki tud aznap hatszor annyi fonalat tekercseltetni a géppel, addig a workaholism a felsőbb rétegek kényszerbetegsége, elsősorban az üzleti élet, a média és a pénzügy világában megfigyelhető kor és kórtünet.

Csodáljuk és tiszteljük azokat, akik naponta tizenhat órát dolgoznak, pedig megszállottságuk lelki tünetei egyes pszichiáterek szerint megegyeznek az alkoholizmuséval. A munkafüggőség nem tiszta eszképizmus, vagyis menekülés valami elől, hanem a kiindulópontjának vélt teljesítményvágy korlátozhatatlansága miatt hamarosan „droggá” válik..

A depressziós hangulat maga is lehet a kiváltó oka annak, hogy valaki a munkába temetkezzék, de ez még nem számít igazi munkafüggőségnek. Igaz, látszólag ellentmond a depresszió fogalmának az, hogy valakit hosszú órákon át munka és aktivitás jellemez, mégis sok beteg esetében felfedezhető ez a szimptóma. A depressziós ember ugyanis egyre több alkalmat és tevékenységet keres ahhoz, hogy elterelje a figyelmét a depresszió valódi okairól, ezért aztán végül valóban nem marad egy perce sem arra, hogy nyugodt körülmények között végiggondolhassa a valós problémákat. Ez akár évekig tartó „öngyógyítás” is lehet. Mivel a sokasodó panaszok, az állandó alvászavarok mögött semmiféle betegség nyomát nem fedezi fel az orvos (akihez néha el se jut a beteg), ezért sok embernél ez a tünetcsoport csak akkor válik lényegessé, ha már bekövetkezett az első idegösszeomlás.

A munkafüggőség esetében annyival nehezebb a helyzet a gyógyulás stratégiájának kialakításakor, hogy itt ugyebár nem úgy van, mint a kábítószer vagy az alkohol esetében: nem lehet tiszta absztinenciára törekedni, ugyanis akkor éhen halunk. (A droghasonlatnál maradva: egyes vállalkozások vezetői az erőteljes nyomásgyakorlás miatt akár dealereknek is tekinthetők.)

Antidepresszánsokkal való kezelés mellett vagy akár helyett pszichoterápiára is szüksége van a függőknek, hogy a kezelések során eltávolodhassanak rögzült elképzeléseiktől, és új tartalommal tölthessék meg a munka fogalmát. A szociálpszichológiai, a családterápiai és a pszichoanalitikus megközelítés sokkal többet tehet a gyógyulás érdekében, mint a gyógyszerek.

Tudnunk kell megkülönböztetni az unalmat, az egészséges lustálkodást és a lazítás perceit. Hamis de annál intenzívebb elvárások alakították ki azt a törekvést, hogy a munka és a szabadidő minden percét aktívan töltsük el (használjuk ki – már a kifejezés is milyen rideg), holott ez szellemileg, biológiailag és fiziológiailag sem lehetséges.

A munkafüggőség egy olyan betegség, amit a társadalom mindaddig, amíg a tünetek teljesen patologikussá nem válnak, elfogad és dicsér, jutalmaz és előtérbe helyez, miközben a beteg családja gyakran szétesik. Ráadásul, ellentétben a többi függőségben szenvedőkkel, akik többnyire a társadalom peremére csúszott emberek, a munkafüggők jó része viszont olyan magas beosztásban van, hogy az ember nem is mer szólni nekik, nem is meri megkérdőjelezni az autoritásukat. Ki merné a szemébe mondani egy vezérigazgatónak, egy államtitkárnak, vagy egy bankelnöknek, hogy súlyos beteg?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>